2009. febr. 15. 13:26

Nem mondhatnám, hogy jó kedvem van.. az előbb leültem tanulni - ergo nyelvtantételeket a tételfüzetbe másolni, hogy szépen egyben legyen - megtanulni már nincs nagy kedvem. csak négy tételt.. majd holnap, suli előtt.. úgyis 8-kor kelek.. a nagy francokat, tuti nem kelek akkor.

Rohadtul elegem van. Már reggel, amikor megláttam, mennyi az idő, és éreztem, hogy hosszú idő után ismét jó sokat aludtam, dühös lettem. Hogy már dél volt, és nekem tanulnom kell.

TANULNOM KELL - itt villog nagybetűkkel az agyamban ez a két szó, de valahogy mégis annyira zavaros, hogy most akkor mi tartozik ide, és mivel kezdjem, melyik fontosabb.. és nem kezdhetek bele csak úgy, előbb rendszerezni kéne azt a sok össze-vissza füzetet a szobámban, rendet rakni, tényleg nem tudom..

Rosszul érzem magam a szobámban, nem akarok oda visszamenni - de nem a rendetlenség miatt. Valahogy annyira reménytelen hangulata van az egésznek..
Nem érzem jól magam, nincs hely, ami azt tükrözné, amit nekem is tükröznöm kell, vagyis a tettvágyat, a szorgalmat, vagy tudomisén..
Szeretem a szobámat, de most képtelen vagyok ott lenni.

Nagyon ideges vagyok, de most már szinte minden vasárnap, ugyanúgy néz ki minden hét: hétköznap hajtás, péntek csocsó, szombat pihenés, vasárnap idegeskedés, és már elegem van, és most úgy érzem, hogy semmi sem fog sikerülni.

22:50

Én nem értem, miért húzza le mindenki úgy A szív útjai c. könyvet. Az első gondolatom ilyenkor rögtön az, hogy nekem nincs ízlésem, én minden szart elolvasok és a többi.

Nézzük objektíven. Egyébként tényleg nagyon sokmindent képes vagyok elolvasni, egyszerűen ha izgalmasak a mondatok, engem odaszegez a könyvhöz.
Ez ahhoz lehet hasonló, mint hogy apám nagyon szereti a Jancsó-filmeket. Én esküszöm, megpróbáltam, de nem tudom élvezni - engem igenis zavar, hogy nem tudom logikai összefüggésbe hozni a jeleneteket. Na, a könyvnél nincs ilyen.

Szóval objektívan: én szerettem. Jó sok mondat volt, amit többször is el kellett olvasnom, és gondolkoznom rajta: rájöttem, hogy persze, úgy is lehet olvasni, hogy az ember átsiklik az ilyen mondatok felett - csak akkor nem ad túl sokat a szöveg, jelen esetben a könyv.

Folyamatosan írom és kitörlöm a mondataimat - és a végén rájövök, hogy valami olyasmire lyukadok ki, mint azok a blogírók, akik már véleményezték a könyvet.
Képtelen vagyok rossznak nevezni, mert néhány olyan találó gondolatot fogalmazott meg, amik nem hagyják.

Azt hiszem, úgy vagyok a könyvekkel - meg úgy egyébként még nagyon sokmindennel -, mint az étellel: én is érzem, ha el van borsozva, de nem igazán zavar.