2009. febr. 1. 0:14 -

Túl jól néztem ki ahoz, hogy ilyen korán hazaérjek.

Azt se tudom, mi bajom.. először arra gondoltam, hogy az, hogy mindenki tökjól elvan mindenkivel - az én barátom meg egy másik buliban, és mellesleg egy hete nem láttam. És mostanában mindig vele vagyok, ha elmegyek valahova, és hiányzik, és ha ő itt lenne, tuti jól érezném magam.

Aztán ezt annyira gáznak éreztem, meg úgy szégyelltem magam miatta, hogy a végén már azt sem akartam, hogy esetleg vele találkozzak.

Jó, vitatkoztunk telefonon. Vagy nem is tudom, hogy mondjam.. első körben sikerült megsértenie valamivel, és lebasztam a telefont, aztán visszahívott, hogy csak basztatott, és ne haragudjak. Én meg megmondtam, hogy egész nap sárkány-hangulatban voltam, és a fejem is kurvára fáj, és ezen a szar kedven az se nagyon segít, hogy egy hete nem láttam.

"szóval segítene, ha láthatnál? De miért?"
"Hát mert hiányzol"
"de hát miért hiányzom, hiszen nem is szeretsz"

Arrrrgh.... és erre mondtam, hogy számomra ebben az egy hétben egy árnyékká vált, vagy én nem is tudom, hogy fogalmazzak. Van egy barátom, csak nincs itt.. és erre ő, hogy dehát akadnak ilyen helyzetek, hogy nem találkozunk, sok munka, meg betegek voltunk meg minden. És persze, tudom - és persze muszáj volt félreértenie, mert az árnyék számára azt jelentette, hogy semmivé vált - hogy nem is számít???

Szóval üldögéltem, és tök feleslegesnek éreztem magam, hogy csak ülök a társaságban, miközben mindenki beszélget - és aztán Eszter megkérdezte, hogy mi a gond, és R.-ről beszéltünk egy fél órát, pedig esküszöm, nem akartam róla, csak ugye ezzel kezdtem, és akkor ez maradt témaként.

Remek kis kört találtam, ami körbejárja az egész szeretet és bizalom-témát.

Azaz: nekem szar kedvem van, és úgy érzem, hogy R. ezt nem igazán értené - annyiszor mondta, hogy ő nem ért engem sokszor, neki ez túl bonyolult, és hogy ő egyszerűbben gondolkodik. Vagy oké, nem érti, nem érthetjük pontosan a másikat, de átérezni át tudjuk - és úgy érzem, hogy R. nem érzi át ezeket a dolgokat - és emiatt nem bízok meg benne, és nem mondok el neki minden ilyet, mert csak kikészülne tőle. És számomra a szeretetbe beletartozik ez a fajta bizalom is - és emiatt, hogy nem mondtam ki, hogy szeretlek, ő úgy érzi, hogy nekem ő nem is kell és nem bízik meg bennem.

És Eszter megkérdezte, hogy ha ennyire nem működik, akkor miért vagyok benne? És elegem van, hogy unokahúgom is gyakorlatilag folyamatosan belémkötött legutóbb - hogy ha nem szeretem, miért vagyok vele, ha ennyit töprengek, miért vagyok vele, és a többi.

Pedig nagyon egyszerű: töprengek egy csomót, de csak a miérteken: nem leszek tőle feszült, nem érzem magam rosszul. Változatlanul tudom, hogy nekem ő kell. Nyilván nem véletlenül. Nyilván érzem, hogy ezek a dolgok meglesznek valamikor - jó, lehet, hogy nem, de ezt tudja bárki is előre? Én úgy érzem, hogy meglesz. Ilyen egyszerű. Nekem pasi - jó, töröljük ezt a szót, szóval férfi - így még nem kellett. És nem, nem igaz, hogy amiért én ilyen nehezen kezdek el kötődni bárkihez is, még egyáltalán nem biztos, hogy van is értelme. Mert épp ez az, hogy én nem kezdek csak úgy kötődni.

És nem értem, miért várja mindenki tőlem azt, hogy elvakult szerelmes legyek. Könyörgöm, ennél mi sem egyszerűbb! Hipp-hopp olyan rögeszmésen tudnám imádni R.-t, hogy az nem igaz! Aztán egy szép nagy koppanás lenne a vége, amikor kitisztul a kép.

Én nem tudok rajongani, csak szeretni tudok.

Most pedig megnézem az Éjjel-nappal fiatalokat..