Ezt írtam a buszon:

Ahogy elhaladok a megállók mellett, megelevenedik bennem egy-egy régi emlék: amikor állati szar passzban leszálltam taxit fogni. Amikor hajnali 2-kor hányingerrel küszködbe vártam a buszra. Amikor állati magányosan álltam és arra gondoltam, itt lesz a barátom hamarosan, és én NEM AKAROM megvárni.
És most olyan, mintha a busszal elsuhannék a régi rossz élmények elől, és közben az megy, hogy "erdő, erdő van idebenn". És ha közben elkap az ijedtség, ami rögtön az ellenkezőjét juttatná eszembe, már tudom, hogy miért érzem. És ez megnyugtat. (És most befejezem, mert egy jó szám jön)

Ragozzam? Oké. A Szimplában szar volt a csocsó, bevártuk R.-t, Eszter és R. jót beszélgettek, aztán Kuplung. Volt egy olyan nyerő szériám, hogy mindkettejüket megvertem!!

Aztán Esztert elkísértük Lőrinchez. És visszafelé R. megjegyezte, hogy Eszter milyen jófej:)))

Aztán vissza, csocsó, nyerek:D, majd két lány ellen kaptunk ki szépen kétszer is. Aztán a lányokat végre megverte két srác, akiket viszont mi vertünk meg:)

Aztán két másikkal játszottunk, és ellenük is nyertünk. De minden felállásban, ahol én voltam,az a csapat nyert! (ez nem azt jelenti, hogy miattam, de jót tett az egómnak;)) )

A srácnak volt egy több szempontból is kellemes megjegyzése: "milyen jókat véd a barátnőd!" Egyrészt a dicséret, hogy jól védek, másrészt a barátnő szócska..

Aztán ők elmentek szívni, R.-nek meg rosszkedve lett. És azt mondta, hogy hiába az, hogy itt ölelget meg csókolgat, ők lazán rámhajtottak. Én meg adtam a lapot. ???? volt a válaszom, mert én abszolút nem éreztem annak. Még ráhajtásnak sem. Csak kedvességnek, és én is az voltam - hogy a másik miért kedves, az ő dolga.

Aztán leültünk beszélgetni. Egy csomó minden szóba jött igazából, és nem is tudnám mindet idézni - és most jönne az, hogy akkor nem is idézek, de persze, hogy fogok;)

Szóval elmondtam azt, amire tegnap rájöttem: hogy az alapok nincsenek meg. R. szerint ezt már elbasztuk, és nem is lesznek meg. De szerintem nem! Például ez a beszélgetés is nagyon jó volt. És a végére már azt is sikerült leküzdenem, hogy attól rettegjek: ő elmegy, és én ki tudja, mikor látom legközelebb?

Arról volt szó - többek között persze, merthát mindent idézni nem tudok -, hogy sokmindentől a falra mászik. Ahogy nem hagyom aludni, és a lobbanékonyságom.
És igen, ez a gond, hogy ez egy igazából állati lényeges része a személyiségemnek, és én egyszerűen ilyen vagyok. Viszont.. hááát, kezdetnek felajánlottam, hogy ha legközelebb nem hagynám aludni, kivonulok a konyhába olvasni - ez nem is rossz ötlet!:)

Az biztos, hogy megfontoltabb lettem - szerintem. És őszintébb.

Amikor leszállt. Nyugodt voltam. És boldog, tisztán, egyszerűen. És rögtön jött a kis hang, hogy minimum rózsaszín felhőket kéne látnom, és a felhők közt lebegni, hatalmas vigyorral az arcomon. Ehhez képest "csak" boldog voltam. Ez rosszabb lenne?

Hirtelen minden olyan egyszerűnek tűnt. Semmi önmarcangolás a megállóban a buszra várva. Semmi rossz érzés. Hajnali fél 4, és én egyszerűen csak boldog vagyok az éjszakain. (na, erről eszembe jutott az, amikor osztálytársam megszólalt, hogy rossz rámnézni, ahogy mennyei boldogsággal az arcomon ülök délután 3-kor a matekfakton..:) )

Életemben először gondoltam arra, hogy jó is tud lenni, ha az életem éppen nem tűnik szélsőségekkel, és meglepő fordulatokkal teli drámának.