"Nem fárasztó folyton a fejemben járkálni?" - írtam, és tényleg így érzem. Épp sétálgattam, hogy elüssem azt a 15 percet, ami az olaszig hátravan, és miközben mentem, szinte láttam R.-t egy gondolatbuborékban a fejem felett. Fura volt, mintha ottlenne velem, vagy nem tudom..
Közben még olyan is ez az egész, mintha egy lávatengerben (de ne olyan lávára gondoljatok, hanem olyanra, ami a lávalámpában van) össze-vissza kavarogna minden, és néha ugyan kibukkan egy-egy kép, de rögtön visszasüllyed és zavarossá válik.
Annyira furcsa, mert az elmúlt időkben már úgy éreztem, hogy minden tépelődés nélkül boldog vagyok, csak így, egyszerűen, és most is így érzem, csak aztán betolakodik a tegnapi, vagy akár a keddi nap, és félek attól, hogy megint megtörténik.
Pedig tudom, az ember nem lehet mindig olyan állapotban, hogy másokkal találkozzon. Tudom. Tudom, hogy most annyi mindennel van tele a fejem, hogy talán ezekre a napokra nem jut más, mint hogy az R.-alteregó mászkáljon a fejemben.
"Na mi?" - jutott most eszembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése